Elmúlás

tudom, hogy ez nem a friss, de amíg nem tudom folytatni a történetet, gondoltam felteszek egy általam írt verset
remélem tetszik nektek :)

Fogd meg a kezemet, s ne engedd el,
Minden búdat, bajodat feledd el.
Amíg itt vagyunk egymásnak mi,
Használjuk ezt a kis időt ki.

Talán útjaink egyszer elválnak,
De emlékeink egymásra találnak.
Szeretlek, ezt neked is tudnod kell,
Remélem, ezt sosem feleded el.

Olyan vagy nekem, mint a levegő,
Ami nélkül az élet nem élhető.
Kellek neked ne is, tagadd,
Hiszen akkor nem is vagy önmagad.

Azt mondtad menned, kell,
Nem szívesen engedlek el.
El sem mentél, már hiányzol,
S remélem a szívemre, vigyázol.
Hiszen neked adtam rég,
Csakis- csakis a tiéd.

Milyen boldog percek voltak ezek,
Ha ezt tudom veled, megyek.
Mióta elragadott a zord halál,
Csak testem árnyéka vagyok már.

Egyedül bolyongok, s helyemet nem találom,
Pedig akad hely ezen a világon.

Milyen jó volt, mikor kezemet fogtad,
Igaz szeretet volt, s nem loptad.
De hát ez az élet rendje,
A sorsát az ember ne feledje.

Ha eszembe jutsz mindig sírok,
Nem is tudom, most miért írok.
Az emléked nagyon fáj,
Nem akarok élni már.

Nélküled mit érek én,
Az élet tengerén?
Nem is tudom, mit tegyek,
Pedig nem vagyok már gyerek.

Remélem, egyszer még látlak,
Addig is a szívembe zárlak.
Egyszer azt mondtad: szeretsz,
Velem akkor miért nem lehetsz?

Milyen szerencsések az angyalok,
Részben én is az vagyok.
Emlékeim adnak erőt,
Hogy átvészeljem a hátralévő időt.